A péntek délelőttünk kicsit izgatottan telt, Rubit bevittük a suliba délre, mert díszítették a termeket az aznap esedékes ballagásra, mi pedig szépen elindultunk a kórházba, ahol 1-kor volt a megbeszélt randevú.
Nem tartozik szorosan a mi történetünkhöz, de mégis mély nyomott hagyott bennem: amikor parkoltunk, egy szirénázó koraszülött mentő húzott el mellettünk, és hajtott be a kórházba. Soha ennyire nem borzongtam meg mentőtől. Mariann a szülésznő később elmesélte, hogy egy 24 hetes kismamát hoztak be, és mindenképpen szeretnék megmenteni a baba életét. (Nem tudom, mi lett a sztori vége...amíg bent voltam, egyszer hallottam, hogy 700 grammal született, és anyuka megfoghatta már másnap)
Na fenti kitérő után, lássuk, mi is történt velünk. Mariann, a számunkra kijelölt szülésznő nagyon kedves volt. Gyorsan túlestünk a kötelező kellemetlenségeken, úgy mint beöntés, borotválás, majd rám csatlakoztatta a CTG-t.
Elemér is megjelent, és 2 órakor megrepesztette a burkot. A víz rendben volt, nem volt zöld, tehát nem kakilt bele Zsombi. (az előző napi UH-n még erre gyanakodott Elemér, de mint kiderült, csak a leázott magzatmáz miatt látta zavarosabbnak a kelleténél) 14:07-kor bekötötték az oxitocint, és 10 perc múlva már éreztem is az első még igencsak gyenge fájást. Szépen sűrűsödtek és erősödtek az összehúzódások, de a méhszáj igencsak csigalassúsággal nyílt. Állandóan csak azt mondták, hogy kétujjnyira vagyok nyitva. Apa is bent volt velem, de szegény nem igazán tudta magát hasznossá tenni, mert nem volt szükségem semmire. Ha fájt, becsuktam a szememet, fújtam egyet-kettőt, és kész. A CTG-nek ezért is vettük hasznát. Apa ezen tudta követni az összehúzódásokat, mert ilyenkor gyorsabban vert kis Zsomink szíve. (mondjuk a szülés vége felé meg pont lassabban, aminek azért nem nagyon örültem). Na szóval, eseménytelenül teltek az órák (persze a fájásokat leszámítva), majd 5 óra tájékán már igencsak kínlódtam a kétpercesekkel. Ekkor még kimentünk apával egy kisdologra. Aztán Elemér megkérdezte, hogy tuti nem kérek-e epidurált. És elgyengültem. Kértem. Nagyon klassz volt. Nem éreztem másfajta fájást (persze azért kellett egy kis idő, mire hatott...), csak azt hogy a medencém kezd "szétszakadni". Jeleztem is ezt Mariannak, aki mondta, hogy jól van, megvizsgál, mert biztos jó híre lesz. És télleg! Mindjárt kibújik Zsombi! Az epidurálnak köszönhetően felgyorsultak az események, egyszer csak annyit éreztem, hogy jön-jön-jön. Mondtam apának, hogy azonnal szóljon Elemérnek, mert kibújik magától a gyerek! Gátvédelmet szerettünk volna. Nem jött össze. De vágni sem volt idejük, így egy kicsit repedtem jobbra-balra, de nem érdekelt. Az én kis pöckösöm dúrta magát kifelé, esélyem nem volt arra, hogy esetleg lassabban toljak...Szóval, tényleg nagyon gyorsan ment minden. Apára úgy szóltak rá, hogy fotózzon. És végre, 18:43-kor megszületett a kisfiunk. Apa elvágta a köldökzsinórt, én megkaptam őt egy pár percre a pocakomra, majd elvitték a szokásos fürdetésre, mérésre. 2910 g és 54 cm a hivatalos méret. (szerintem nem volt ilyen hosszú) A méricskélés alatt levették a köldökzsinor vért, én világra hoztam még a méhlepényt, és Elemér megstoppolt. Aztán visszakaptam Zsombit, aki azonnal tudta, hogy miként kell szopizni. Édes pici pofa...
Gyönyörű emlék, és élmény.
A kórházban egyébként telt ház volt, így az első éjszakát a terhes patológián töltöttem. Aludni nem igazán bírtam. Az élmények teljesen éberen tartottak...aztán meg a méhösszehúzódások.
A csecsemőosztályon háromágyas szobában voltunk, egész jó társaság volt. Szemben voltunk a nem tudom milyen szobával (ahol fürdetik, ellátják a csecsemőket), ez megnyugvást jelentett.
Kedden jöhettünk volna haza. De nem jöhettünk. Besárgult Zsombi, és kék fény alá tették. Ezt nem viseltük túl jól. Három óránként megkaptam etetésre, és a cél az volt, hogy minél többet egyen, mert akkor ürül a festékanyag. Izgatottan méregettem minden szopi után...20g...30g...40g! Még izgatottabban vártam a szerdai vizit ítéletét. Hazajöhettünk! Apa és Rubi együtt jöttek értünk. Nagy volt a boldogság! És a bénázás! A babahordozóban olyan furán ül a gyerek, ez így nem lesz jó. Inkább fogom kézben. Ok. Az autóban is nagyon érdekesen áll a babahordozó. Szó szerint...mintha állna. Ebbe nem ültetjük be Zsombit. Inkább fogom kézben. Végigaludta az első nagy utazását a fiatalember (azóta persze utálja az autót, és sír, ha teheti, de ez egy másik sztori).
Itthon Panni mama várt bennünket, az első napokban, hetekben nagy segítséget jelentett.
Mondtam már? Gyönyörű emlék, gyönyörű élmény.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése