Babanyelv

Zsomibeszéd - katt :)

A kéz...

Izgalmas a cím, igaz? :) Felmerülhet a kérdés, mit lehet a kézről írni...hát valami ilyesmit:
Az utóbbi napokban a kéz központi figura lett Zsomi életében.
Az egész kezdődött azzal, hogy folyamatosan tömte a szájába. Hol csak egy-egy ujját, ami általában a mutatóujja, hol az egész öklét, és előfordul az is, hogy egyszerre mindkét öklét megkívánja. :) Elalváshoz többször inkább az ujját hívja segítségül egy pelenkával társítva, mint a cumit. A klasszikus ujjszopizást még nem fedezte fel, a mutatóujj kiflibe hajtva a menő.
Aztán jött az én kezem felfedezése. Na nem általam...:) Hosszasan elvan azzal, ha a szeme előtt mozgatom az ujjaimat, vagy akár madárként szálldos a két kezem felette. Még mosolyog is hozzá.
Harmadik etap a saját kezeinek felfedezése. Nagyon tudományosan tudja figyelni, amint látóterébe kerül akár jobb, akár bal keze.
És kb két három napja már klasszul nyúl a tárgyakért. Egyre inkább betalál már, nem nagyon nyúl mellé, de egy dolog pillanatok alatt kikészíti: ha nem tudja azonnal a szájába is gyömöszölni a kiszemelt dolgot. Ezért az ilyen-olyan előtte/felette csüngő játékok most inkább felbosszantják, mint szórakoztatják. Rettenetesen tud dühöngeni. :))

El ne felejtsem megemlíteni, hogy a kicsi kezébe milyen klasszul passzol a nővérkéje és az én hajam is...jó néhány száltól szabadított már meg bennünket. :) Lehet, hogy hamarosan új frizurát találok ki...

Akkor és most

Tegnap nem maradt időm arra, hogy megírjam a bejegyzést, de azért fotót készítettem. Miről? Kiről? :)
Zsombiról...akkor és most fotót. Tudni illik, tegnap volt egy éve, hogy visszakaptam őt, ilyen állapotában:

És ma már ilyen édes kis mosolygós manócska:

Szeptember 17-én volt egy éve, hogy megfogant. Csoda ez az egész, nem? Gondolatban újra végigéltem ezt az egész procedúrát, és mire a végére értem, teljesen elérzékenyültem. :) Az, akinél egyszerűen, és akkor jön az áldás, amikor tervezi, nem hiszem, hogy egyáltalán sejtheti, milyen megjárni a mesterséges megtermékenyítés útját. És mi még a szerencsések közé tartozunk. Mindössze 5 sikertelen inszeminációnk volt, és az első lombik sikerült. Rutinosan jártunk már a Forgács Intézetbe, szedtem a gyógyszereket, szúrtam a pocakomba a szurikat. Reménykedtünk, teszteltünk, csalódtunk, újrakezdtük...végül újra teszteltünk, és örültünk. Majd kezdtem az aggódást, ahogy azt az első bejegyzésemben is írtam. No de a végeredmény a lényeg...és ő most ott szunyókál békésen mama kezében...

Miért rohannak el a hétvégék?

Ez a kérdés minden vasárnap este felmerül bennem. Annyi mindent tervez az ember, és viszonylag kevés dolgot tud megvalósítani. És itt most nem a kötelező bevásárlásra, takarításra gondolok. Vagy mégis? Hiszen ezek viszik el a két nap nagy részét. Az iskola még csak egy hete tart, és máris mennyi tanulnivaló, lecke van... Nem fért bele az időbe egy kis biciklizés apa és lánya számára, nem mentünk sehova kirándulni...itthon tettünk-vettünk, tébláboltunk. Ezen sürgősen változtatni kell. Szüksége van Rubinak is a kikapcsolódásra, és lássuk be, az hogy elszaladunk őszi ruhát venni neki, nem a legmegfelelőbb módja ennek.
A változást kezdjük már most, mondjuk így:
1 nap: takarítás a földszinten
2 nap: takarítás az emeleten - nem mintha akkora lenne a ház, hogy két napig tart kitakarítani, de egyelőre ezt látom kivitelezhetőnek a sokatnemalvó kisfőnök mellett.
3 nap: vasalás
4 nap: semmittevés, esetleg barátnő látogatás - erről jut eszembe, Ildiékhez el kellene már mennünk.
5 nap: főzés - mi lenne, ha már pénteken megfőzném a szombati ebédet?
Rubit is rá kell venni, hogy péntek délután elkészítse legalább az írásbeli leckét, ezzel is időt szabadítva fel a hétvégéből. Már a hétfői órarendje is nagyon zúzós, de előre kell készülni a keddi napra is.
Remélem, ha így rákészülünk a szombat-vasárnapra, több időnk marad együtt lenni...bár tudom,ettől még minden vasárnap este fel fogom tenni a kérdést: Miért rohannak el a hétvégék?

Napirend...na, az egyelőre nincs!

...mert ha lenne, valószínűleg, nem tartana két napig megírnom ezt a bejegyzést. :)
Nem emlékszem, Rubival hogy volt ez az elején. Arra emlékszem, hogy elmúlt már három hónapos volt talán már 4 is, mikor Ildiékkel kezdtünk összejárni. Akkor vált rendszeressé a délelőtt 10 óra és délután 3-4 (?) órai séta. Ez már olyan napirend féle, nem?
Na most egyelőre Zsombival ott tartunk, hogy fél 7 és fél 8 között ébred valamikor. Egyelőre két óra az ébrenléti kapacitása, melyet követ egy 30 perces alvás. Az alvásról korábban már írtam, így nem nyafogok most ezen. Talán csak annyit, hogy az altatás is előfordul, hogy ugyanannyi időt vesz igénybe, mint maga az alvás. Ez alatt a 30 perc alatt igyekszem az ebédet el- vagy előkészíteni, esetleg kiteregetni, vasalni... Az első alvás - vagy nevezzük inkább szundikálásnak - után még igen fitt, és jó hangulatú.
A következő alvás után jön az, hogy szopi alatt még visszaalszik, de nem annyira mélyen, hogy visszarakható legyen az ágyába. Mi marad tehát? Ha azt szeretném, hogy ne legyen nyűgös, és aludjon még, ott fekszem mellette. Mondanom se kell, ugye, hogy a háztartással senki sem halad...
Mióta elkezdődött az iskola, a délutánjaink is kesze-kuszák. Jó lenne valahogy úgy időzíteni az alvásokat, hogy azok ne essenek egybe az indulási időpontunkkal. Mert hát a nagyobbikért is kell menni valakinek. :) Ebbe a feladatba viszont bevonjuk papát is. Na meg a jó kis BKV-t is. Rubi úgyis örülne neki, ha végre elég nagylányként kezelnénk, és önállóan közlekedhetne. Nem a közlekedéstől féltjük, hanem a sok-sok beteg embertől, akikkel összefuthat. Persze, nem lehet az örökkévalóságig húzni ezt az elengedős dolgot...
Kis kitérőm után tehát vissza az eredeti témámhoz: a napirend, ami nincs. Úgy gondolom, mindenről az alvás tehet. Ha legalább egy-egy órát aludna egyben a fiatalember, ha az autóban is el tudna aludni, ha nem kellene hosszasan ringatni...igen, ezek mind segítenének.
A takarítás, rendrakás, főzés, egyszóval a házimunka az én napirendem részét kellene, hogy képezzék. Meg az is, hogy kicsit odaüljek a hetedikesem mellé leckét írni, magyarázni, kikérdezni. Ezek egyelőre el-elmaradoznak, és ez kezd frusztrálni. Jöhet a kérdés: amikor ébren van Zsomi, ezekkel nem lehet haladni? De igen. Csak nem olyan ütemben/mennyiségben, ahogyan szeretném. Ha kipihent a fiam, akkor elvan a játszószőnyegen vagy a hintájában egy darabig, de érthető módon, ezt előbb-utóbb megunja. És akkor szórakoztatni kell. Nem feltétlen akar ő kézben lenni, de igényli a jelenlétünket.
Nos, így állunk most. Meglátjuk, mi lesz egy hónap múlva. Majd megírom! :)

Becsengettek...pt2

Na, úgy néz ki, megvan, melyik délutáni elfoglaltságot ejtjük. A táncot. Nem őt pécéztük ki szánt szándékkal, de a sors úgy látszik, így döntött. Rubi nagy sajnálatára. Szeretett járni még annak ellenére is, hogy nem érezte magát a csapat 100%-os tagjának. A négy lány valahogy külön kis csoportot alkotott, és miután ketten úgy döntöttek (vagy a szülők), hogy idén már nem fognak járni, így Rubi is lemond erről a programról. Aztán később kiderült, hogy egyébként sem lenne túl jó, ha folytatná, ugyanis a pénteki időpont szerdára módosult, és kiderült az is, hogy hétvégenként versenyek/fellépések lesznek, amin kötelező a megjelenés. Na, hát ez azért így tényleg sok lenne.

Fentiek miatt tehát szomorkodunk egy kicsit, de mégiscsak jó, hogy így év elején derült ez ki, és nem később kell nekem győzködni Rubit, hogy hagyja abba. Marad a zongora és Kinga. És a tenisz...ha megtaláljuk végre az oktatót. :) 

Becsengettek...

Augusztusban két dátum van, amikor elszomorodom:
1-jén elszomorodom, hogy jajj, mindjárt vége a nyárnak - leginkább a nyári szünetet siratom, még akkor is, ha jómagam már igencsak régóta nem vagyok isis.
31-én elszomorodm, mert jajj...vége lett a nyárnak.
A szeptember nekem valahogy mindig az elmúlást jelenti, talán ezért szomorkodom. De csak egy napig tart szerencsére. Rubinak is mindig azt mondom: lehet szomorúnak lenni azért, mert elmúlt valami jó, de gyorsan kezdjük el keresni azt a jót/örömöt, ami vár ránk, amire mi várunk nagyon. Ilyenkor mindig a Karácsony a következő mérföldkő. :)
Szóval, becsengettek, és Rubi megkezdte a 7. osztályt. Izgulunk mindannyian, hogy milyen lesz. Bejött ugye a fizika, kémia, biológia, földrajz. Az első két tantárgy az izgi...bele kell húznunk. Igen, T/1, mert nem csak Rubinak kell belehúznia, hanem apának és nekem is. Segíteni kell Rubinak, mert igencsak rázós lesz ez az év. És bizony már nagyon nem mindegy, hogy milyen jegyek kerülnek be év végén a bizonyítványba! Idén már komolyan el kell kezdeni nézegetni a gimiket. (Jajj, hihetetlen, hogy ez a lyánygyerek már ekkora!!)
Egyelőre persze a napi programjainak kell összeállni - órarend már megvan, most kell a délutáni puzzle darabokat a helyükre biggyeszteni - zongora, zeneirodalom, tánc, Kinga, tenisz. Sok lesz?? Lehet. Akkor valamiről lemondunk a cél érdekében. Hogy mi a cél? Minél több ötöst szerezni a bizibe!
Na, ugye, hogy szomorú?...vége lett a nyárnak!!

Zsomi - közel három hónaposan

Gyorsan összeszedem, hogy mit is csinál a mi majdnemháromhónaposunk:

Mosolyog - sokat, mindenkire. Már négy hetesen mosollyal hálálta meg, ha beszéltünk hozzá, és napról napra egyre többször villantotta meg nemlétező fogait.

Gagyog - kb 2 hónaposan kezdett el a maga nyelvén kommunikálni. Alapvetően három módja van a beszédének, melyeket felváltva használ:
1. panaszkodik
2. bájosan információt közöl
3. örömmel sikkantgat
Bármelyik "darabot" adja elő - drámát, monológot vagy vígjátékot -, nagy sikere van, imádnivaló! :)

Kézcsócsál - előszeretettel csócsálja az ujjait, öklét...néha mindkettőt. És mintha egyszer-egyszer észrevenné a szemével is, hogy van keze. :) (ez mai felfedezésem, tehát még igen friss és bizonytalan észrevétel)

Hason nem annyira szeret lenni, de azért emelgeti a buksiját. A hátról hasra forduláshoz sem kell neki túl sok. Ezt a gyakorlatot leginkább az ágyában szokta gyakorolni, amikor próbál visszaaludni. (Mondanom se kell, nem szokott sikerülni. :( :) ) Szóval, jelenleg ott tart, hogy az oldalán van, a lábát szépen áthelyezi az alsón, és ha a rács nem fogja meg, át is billen. Már csak azt kell majd megtanulnia, hogy a kezét ki kell húznia maga alól. De ez szerintem az adott szituációban nem igazán érdekli. Szóval, ha majd a játszószőnyegen just for fun próbálkozik, gondolom, kitér majd minden apró (ámde fontos) részlet kivitelezésére.

És hogy némi számadat is kerüljön ide: 60 cm és 5930g

Nyűglődésem...

A szoptatás miatt szükséges melltartóbetét nem a legkényelmesebb dolog. Nyáron negyven fokban pláne nem. Na pont ezért nem mindegy, milyet használunk. Kipróbáltam már egy párat, leírom a tapasztalatomat.
Mindenek előtt: tökdrágák!
Legelső alkalommal egy olcsóbbat választottam: Fixies. Nem tetszett, nagyon összecsomósodott.
Avent: kafa, nem csomósodik. De nem ragad bele rendesen a melltartóba. Nem túl olcsó...40 Ft körül van egy stükk.
Libero: nem tudom miért, de nem terveztem ilyet venni. Talán azt gondoltam, hogy a Libero az csak pelenkában lehet jó. :) Na de kipróbáltam a termék mintát, és pozitív a tapasztalat: jó a méret, a tapintás, a ragasztás. Teccik! Kb 25 Ft egy darab. Na de elfogyott. Corába mentünk nagyot vásárolni, de ott nem találtam, így muszáj volt vennem valami mást. Két fajta volt: a korábban már próbált Avent, és Tommee Tippee. Ez utóbbit vettem, mert ennek olcsóbbra jött ki darabja, és mert ezt még nem próbáltam. Nagyon bíztam benne! Nem nyert. Óriási nagy, már a csomagolásban gyűrött (szeparáltan vannak zacskózva...de minek?), és nem érzem kellően pihe-puhának. Egyébként ha jól emlékszem 42 volt darabja.
Még nem fogyott el teljesen, de úgy gondoltam, megint megpróbálok beszerezni egy dobozzal a jól bevált Liberoból. DM-ben sem és a Kangabooban sem jártam szerencsével. Így utóbbi üzletben a NUK-ot vettem meg. Tapintásra jó, ragaszója oké, de átázik!!! Szóval ez se jött be, pedig ennek is 40 felett van darabja.
Azt hiszem, nem kísérletezek tovább: marad a Libero. Ha találok valahol. :)

By car? No, thanks...

8 hetes volt Zsombi, amikor hosszabb útra indultunk. Dévaványára Panni mamáékhoz. A szomszédnak mondtam izgatottan, hogy kíváncsi vagyok, hogy fogja bírni a fiatalember a hosszú utat. Jött a válasz: Ó, nyugodj meg, ahogy elindul a kocsi bealszik!
Háát, nem. :) Pajtikám nem bírja az autókázást. Olvastam Vida Ági egy cikkét, miszerint kétféle baba van: az autóutáló, és aki elalszik, amint elindul a kocsi. Zsomi az első kategóriába tartozik.
Ilyen "fiatalon" :) azért sírnak, mert nem érzik magukat biztonságban. Van benne valami. Zsomi is igencsak megfeszíti mindenét, amikor jár az autó.
Továbbolvasva a cikket, megtudtam, hogy néhány hónap alatt átkerülhetnek egyik kategóriából a másikba. Jól van, van remény!
Kevés klasszabb dolog van, mint úgy vezetni, hogy hátul üvölt a gyerek!
Olyan autót szerettünk volna venni nekem, melyben kikapcsolható elől a légzsák, hogy mellettem lehessen a gyerkőc. Bár a hirdetés szerint jelenlegi tűzpiroskám megfelelt ennek a kritériumnak, de bárhogy is kerestük ezt a funkciót, a mai napig nem találtuk meg. Biztos csak elírás volt a hirdetés szövegében...;-) Na szóval, ez máris egy hendikepp. Eleinte nem volt elég hogy sírt, még látni se láttam a fiatalembert. Ezt, mármint a nemlátását, kiküszöböltük azzal, hogy vettünk egy babatükröt. Hurrá, így már látom őt. Csak nehogy többször nézzek a visszapillantóba mint előre. :)
Ha apa vezet, akkor természetesen én ülök hátul, és előbb-utóbb megszánom Zsombinkat, és kiveszem. Abban a pillanatban abbamarad a fájdalmas sírás. Sőt, van, hogy két percen belül már durmol is. Igen, tudom...ez nem biztonságos.
Nem szívesen vezetek egyedül, pedig muszáj magunkat (leginkább Zsomit) trenírozni, hiszen elkezdődött az iskola. Rubit is muszáj hozni-vinni, még ha nem is minden nap.
Mondjuk úgy alakult, hogy pont az első napon én voltam soros a sulibavivésben (apa minden második csütörtökön korán jár dolgozni). Odafele nem volt felhőtlen a jókedv, de Rubi igyekezett mindent bevetni: cumi, víz, nóta-kacagás...
A sulinál kivettem, és sétáltunk egy kicsit, hogy tompítsam az utazás okozta sokkhatást, majd elindultunk. Rendületlenül énekeltem a Tentebabát a kis sírókámnak, és hamarosan éreztem: nyerésre állok. A sírás kezdett inkább nyöszörgéssé alakulni, melyet egyre nagyobb pislogások kísértek. Az út felénél elaludt!
Bizakodom...van remény!

"Jó egészséget, sok tejcsit!"

Mondják sokszor, amikor megszületik egy baba. És tényleg, milyen fontos, hogy legyen elég tejcsi!
Nálam úgy alakult, hogy már a második héten keveselltem a tej mennyiségét. Zsombi is. Úgy nézett ki egy napunk kisebb túlzással, hogy ő hol egyik, hol másik cicimre volt csatlakoztatva. Egyébkén 5 perc szundi után sírt. Hehe, nekem nem adatott meg az az időszak, hogy a baba eszik, alszik...Nem. Ez a baba csak evett. :) Aztán a doktornő felírt nekünk tápszert. Először csak egy alkalommal pótoltunk, majd már kétszer-háromszor. Mindeközben én próbálkoztam mindenféle csodaszerrel: volt ugyebár a Laktoherb tea, majd Milumilnak egy szoptatós tea granulátuma, görögszéna mag (ebből teát főztem, és a kifőtt magokat is megettem), ezt követte kétféle homeós bogyó, és a végén megvettem aranyporért a More milk plus kapszulát. Sok folyadék, Karamalz, ízesített sör, kapormártás - ezek is társultak még a csodaszerekhez. Na nem tudom, hogy mi okozta, de Zsombi 6 hetes korára meg/visszajött a tejem. Elhagytuk szépen a tápszert. (kopp-kopp-kopp) Ez  több okból is nagy öröm: 1. mégiscsak az anyatej a legjobb táplálék a csecsemőnek. 2. Zsombi széklet-problémái is megoldódtak. Sajnos, a tápszertől olyan székrekedése volt, hogy napokig nem tudott kakálni. Akkor is csak rásegítéssel. 3. a szoptatásnál kényelmesebb etetés nincs (persze az anyának. Apa már igencsak bajban lenne, ha éhesen hagynám rá itthon a kis pajtást)
Nem azt mondom, hogy tápszerrel nem nő fel, és nem lesz egészséges a baba. Elfogadtam, hogy ha nincs tejem, azt fogom neki adni. De azért nem adtam fel a küzdelmet, igenis szoptatni akartam és akarok még sokáig. Persze, van úgy, hogy kétóránként kér enni a fiatalember, akkor kétóránként kap. A lényeg, hogy szépen gyarapszik. A kis pipaszár lábai mára már igencsak húsosak. :) Lassan eléri a 6 kilót.

Alszik, nem alszik. Miért nem alszik???

A napokban leginkább ez foglalkoztat. Miért nem alszik ez a gyerek? Nappal minimális alvásaink vannak. Olyan, mintha egy időzítő lenne beépítve Zsombiba, és az 30 percre lenne beállítva. De tényleg! 30 perc alvás után kipattan a szeme, és jelzi, ő kész van, kialudta magát, jöhet a kaja! Van, hogy ezen még visszaszundít, és kitolja az alvást még akár 2 órára is, de ez ritka. És valójában nem is szeretem, mert úgy érzem,  rossz az irány. Hogy lesz így szép kis napirendünk? Jelenleg úgy érzem, hogy egyre távolabb kerülünk tőle. Na szóval, a nappali alvásaink nem a legjobbak. De legalább kárpótolna az éjszakával! De neeem. Korábban rendben tartotta a háromóránkénti ébredés-evés-büfi-visszaalvást. Most egy hete kétóránként ébred. És ez sem elég neki, van, hogy nem is tud visszaaludni. Tegnap pl másfél órán keresztül harcoltunk egymással. Ő nyert. Bejött velem a nagyágyba (apát kitúrva), és a cicin újra el tudott aludni. Na ez az!  A cicin. Egyre gyakrabban harcolja ki magának, hogy azon aludhasson el. Ma délután is ez volt a szitu. Egy órán át próbáltam őt mindenféle pozícióban altatni, de nem tudott beájulni. Közben el is jött a szopi-time, így megint ő nyert. Bealudt. Klassz, anya kiságyába beteszi, lejön, hogy elkészítse a nagyobbiknak az ebédhez a köretet, és mit hall? Zsombi 5 perc alvás után felébredt. És ennél a pontnál csak egyetlen kérdés jutott eszembe: Aber warum?? Nem tudtam visszaaltatni. Az egész délutánunk menete felborult ezután.
Mi okozhatja nála a nem alvást? Azt nem hiszem, hogy nincs igénye az alvásra, mert látszik rajta, hogy fáradt. Arról nem is beszélve, hogy nem csak látszik rajta, de mindenki hallja, tapasztalja, hiszen nyűgös is.
Abban biztos vagyok, hogy az időjárás-változást megérzi. Eső előtt és szeles időben mindig nagyon nyűgös, de ma semmi ilyen nem volt. Nem lehetett éhes, szomjas, nem volt tele a pelus, nem fájt a hasa. Na de akkor mi van? Már ennyire hozzászokott a cicin alvásra? Oké, kell neki valami, amin cummoghat. Cumit lankadatlan lelkesedéssel tuszkoljuk a szájába, kezd már megtörni, de még nem az igazi. Az öklét, ujjait hatalmas cuppogások közepette tolja be, sőt volt már, hogy egy alkalommal sikeresen megtalálta a hüvelykujját, de nem megy még neki. Valószínűleg megnyugtatná, és talán vissza is tudna aludni, de néha olyan hangosakat cuppant, hogy felriad. Ilyenkor sasol, hogy mitörtént!? :) Felfedeztük, hogy lehet tompítani a cuppanásokat azzal, hogy egy pelenkát adunk a kezébe (még adni kell, mert magától nem nyúl utána), és az öklével együtt azt is tömködi a szájába, és azt is cumózza. Ezzel elvan egy darabig. Ebben látom a kiutat az elalvás megkönnyítésére. Szóval, holnap beszerzek egy "nyugirongyot". Hátha azt megszokja, és tényleg megnyugtatja, és sikerül vele elaludnia...és talán vissza is tudja vele altatni magát...és megint talán, hosszabbakra tudná nyújtani a szundi-time-okat. Meglátjuk. Majd beszámolok a sikerről.

Zsomi születése

Rövid lesz ez a bejegyzés, mert szerencsére gyorsan, komplikáció nélkül lezajlott a drágám világra jövetele. Ahogy a korábbi bejegyzésben is említettem, megbeszéltük Elemérrel, hogy beindítja a kiírás napján a szülést, ha Zsomi nem indulna kifelé magától. Hát nem indult. Pedig csütörtök este (merthogy június 10. péntekre esett) nagy sétát tettünk, és egy enyhébb bába koktélt is benyomtam. Csak a light verziót választottam - narancslé sok gyömbérrel -, mert ricinus olaj pont nem volt itthon.
A péntek délelőttünk kicsit izgatottan telt, Rubit bevittük a suliba délre, mert díszítették a termeket az aznap esedékes ballagásra, mi pedig szépen elindultunk a kórházba, ahol 1-kor volt a megbeszélt randevú.
Nem tartozik szorosan a mi történetünkhöz, de mégis mély nyomott hagyott bennem: amikor parkoltunk, egy szirénázó koraszülött mentő húzott el mellettünk, és hajtott be a kórházba. Soha ennyire nem borzongtam meg mentőtől. Mariann a szülésznő később elmesélte, hogy egy 24 hetes kismamát hoztak be, és mindenképpen szeretnék megmenteni a baba életét. (Nem tudom, mi lett a sztori vége...amíg bent voltam, egyszer hallottam, hogy 700 grammal született, és anyuka megfoghatta már másnap)
Na fenti kitérő után, lássuk, mi is történt velünk. Mariann, a számunkra kijelölt szülésznő nagyon kedves volt. Gyorsan túlestünk a kötelező kellemetlenségeken, úgy mint beöntés, borotválás, majd rám csatlakoztatta a CTG-t.
Elemér is megjelent, és 2 órakor megrepesztette a burkot. A víz rendben volt, nem volt zöld, tehát nem kakilt bele Zsombi. (az előző napi UH-n még erre gyanakodott Elemér, de mint kiderült, csak a leázott magzatmáz miatt látta zavarosabbnak a kelleténél) 14:07-kor bekötötték az oxitocint, és 10 perc múlva már éreztem is az első még igencsak gyenge fájást. Szépen sűrűsödtek és erősödtek az összehúzódások, de a méhszáj igencsak csigalassúsággal nyílt. Állandóan csak azt mondták, hogy kétujjnyira vagyok nyitva. Apa is bent volt velem, de szegény nem igazán tudta magát hasznossá tenni, mert nem volt szükségem semmire. Ha fájt, becsuktam a szememet, fújtam egyet-kettőt, és kész. A CTG-nek ezért is vettük hasznát. Apa ezen tudta követni az összehúzódásokat, mert ilyenkor gyorsabban vert kis Zsomink szíve. (mondjuk a szülés vége felé meg pont lassabban, aminek azért nem nagyon örültem). Na szóval, eseménytelenül teltek az órák (persze a fájásokat leszámítva), majd 5 óra tájékán már igencsak kínlódtam a kétpercesekkel. Ekkor még kimentünk apával egy kisdologra. Aztán Elemér megkérdezte, hogy tuti nem kérek-e epidurált. És elgyengültem. Kértem. Nagyon klassz volt. Nem éreztem másfajta fájást (persze azért kellett egy kis idő, mire hatott...), csak azt hogy a medencém kezd "szétszakadni". Jeleztem is ezt Mariannak, aki mondta, hogy jól van, megvizsgál, mert biztos jó híre lesz. És télleg! Mindjárt kibújik Zsombi! Az epidurálnak köszönhetően felgyorsultak az események, egyszer csak annyit éreztem, hogy jön-jön-jön. Mondtam apának, hogy azonnal szóljon Elemérnek, mert kibújik magától a gyerek! Gátvédelmet szerettünk volna. Nem jött össze. De vágni sem volt idejük, így egy kicsit repedtem jobbra-balra, de nem érdekelt. Az én kis pöckösöm dúrta magát kifelé, esélyem nem volt arra, hogy esetleg lassabban toljak...Szóval, tényleg nagyon gyorsan ment minden. Apára úgy szóltak rá, hogy  fotózzon. És végre, 18:43-kor megszületett a kisfiunk. Apa elvágta a köldökzsinórt, én megkaptam őt egy pár percre a pocakomra, majd elvitték a szokásos fürdetésre, mérésre. 2910 g és 54 cm a hivatalos méret. (szerintem nem volt ilyen hosszú) A méricskélés alatt levették a köldökzsinor vért, én világra hoztam még a méhlepényt, és Elemér megstoppolt. Aztán visszakaptam Zsombit, aki azonnal tudta, hogy miként kell szopizni. Édes pici pofa...
Gyönyörű emlék, és élmény.
A kórházban egyébként telt ház volt, így az első éjszakát a terhes patológián töltöttem. Aludni nem igazán bírtam. Az élmények teljesen éberen tartottak...aztán meg a méhösszehúzódások.
A csecsemőosztályon háromágyas szobában voltunk, egész jó társaság volt. Szemben voltunk a nem tudom milyen szobával (ahol fürdetik, ellátják a csecsemőket), ez megnyugvást jelentett.
Kedden jöhettünk volna haza. De nem jöhettünk. Besárgult Zsombi, és kék fény alá tették. Ezt nem viseltük túl jól. Három óránként megkaptam etetésre, és a cél az volt, hogy minél többet egyen, mert akkor ürül a festékanyag. Izgatottan méregettem minden szopi után...20g...30g...40g! Még izgatottabban vártam a szerdai vizit ítéletét. Hazajöhettünk! Apa és Rubi együtt jöttek értünk. Nagy volt a boldogság! És a bénázás! A babahordozóban olyan furán ül a gyerek, ez így nem lesz jó. Inkább fogom kézben. Ok. Az autóban is nagyon érdekesen áll a babahordozó. Szó szerint...mintha állna. Ebbe nem ültetjük be Zsombit. Inkább fogom kézben. Végigaludta az első nagy utazását a fiatalember (azóta persze utálja az autót, és sír, ha teheti, de ez egy másik sztori).
Itthon Panni mama várt bennünket, az első napokban, hetekben nagy segítséget jelentett.
Mondtam már? Gyönyörű emlék, gyönyörű élmény.

Zsomira várva

Zsombira már nagyon-nagyon, és nagyon régóta vártunk. Nem jött egyszerűen: lombikbaba. Szeptember 17-én lesz egy éve, hogy megfogant a Forgács Intézetben.

A terhességemet csak úgy tudnám jellemezni, hogy egy érzelmi hullámvasút volt. Hol repestem az örömtől, hol pedig stresszeltem magam, és a legrosszabbakra gondoltam, és mindenen aggódtam. Csak hogy pár emlékezetes dolgot említsek:

Nem volt semmi tünetem - ez nem meglepő, mert Rubival sem volt annó semmi. Az első két hétben fájtak a melleim, de az is valószínűleg az ösztrogén gyógyszernek volt köszönhető. Amikor azt elhagytam, elmúlt még ez a kis tünet is. Na ezen természetesen beparáztam, így egy péntek reggel (7 hetes voltam) felhívtam Elemért, hogy aggódom...Jó fej volt, mehettem azonnal egy soron kívüli UH-ra. Mindent rendben talált, de azért hozzátette, hogy szerinte még nincs 7 hetes  a magzat...Hát ez utóbbi mondat nem kellett volna, mert persze ezen továbbra is aggódtam.

Alig vártam, hogy a 12 hetes kötelező Uh-n megjelenjek - erre az Istenhegyi Géndiagnosztikai Központban került sor, és Hajdú Krisztina csekkolta Zsombi tarkóredőjét, és orrcsontját. Emellett még egy vérvétel is volt. Minden OKÉ. Huhh. Egy-két hét nyugi. :) 

Karácsonyra meg akartam lepni magunkat egy 4D-s UH-val (és ez még csak az első :)) ). Öröm és boldogság, itt is mindent rendben találtak. És már az is látszódott, hogy bizony kukis. Ezt persze mi nem akartuk tudni, így nem árulta el a szonográfus, de itthon azért csak elemezgettük a felvételt, és többen is megállapítottuk, hogy igen-igen, fiú az! Na de hogy ne örüljek 100%-osan, kiboldolt a leleten a szonográfus egy mondatot: belek kissé echogének. Na Pannika persze rögtön net elé ült, és irány a google. De minek??? Ismét két hét aggodalom, hogy vajon fejlődési rendellenességünk van-e. Szerencsére január 4-én ismét mehettem a kötelező UH-ra, ezúttal is Hajdú Krisztinához. Megnyugtatott. Nincs semmi gond, nem echogén ott semmi. És by the way, minden rendben a fejlődés tekintetében is. Ahhoz, hogy néhány nappal kisebbnek mérik, már kezdtünk hozzászokni. Szóval, minden oké...jól van, ismét boldogság van! :) Ekkor kezdtem már határozottan érezni a mozgolódását. Általában reggelente, munkába menet, vezetés közben. Ott a nadrág és derék érintkezésénél jelezte, hogy felébredt ő is.

Na és januárban ismét befizettem egy UH-ra, és aszzem függő is lettem. Hiába no, engem megnyugtatott, ha láthattam. Édes kispofám...általában aludt a mozi alatt. :) A január 26-ai mozi alkalmával egyértelműen megmutatta: ő bizony pasi, és igen büszke is erre! Olyan egyértelműen széttárta a lábait, és mutatta a "témát", ahogy a szonográfus fogalmazott, hogy kétségünk se lehetett. Aztán innentől kezdve minden alkalommal bizonygatta, hogy fiú névben kell gondolkodnunk. :) Még kétszer moziztunk. Szerencsére, apa és Rubi is szívesen jöttek, így nem kellett kellemetlenül éreznem magam a függőségem miatt. 

Tehát a január és február nagyrészt nyugiban telt. Aztán megint jött egy kis ijedelem: külső méhszájam kinyílt. Hűűha, akkor mostantól nyugi van. (Nem mintha eddig túlpörögtem volna magamat :) ) A munkahelyen szigorúan felpóckolt lábbal ültem, még kb 6 hetet kellett kihúznom. De nem lett ennyi. Hogy miért? Elkapott egy igen makacs nátha. Engem, aki mindig is azzal büszkélkedik, hogy nem szokott beteg lenni. Lett a náthából egy helyes kis arcüreggyulladás. Bő két hét kellett hozzá, hogy kikecmeregjek belőle. Nem szedhettem semmi gyógyszert. Be kell valljam, kínlódtam nagyon. Közben aggódtam, hogy ne legyen a kis pöckösnek semmi baja odabent. A munkát tehát a tervezettnél kicsit korábban befejeztem...vagyis a munkábajárást fejeztem be. A főnököm meggyőzött, hogy az áprilist még töltsem aktív állapotban, home officeban. Belementem, nem volt megterhelő, egy-két prezit kellett legyártani, az meg már kisujjból...az évek alatt megszámlálhatatlan prezit gyártottam.

Az utolsó heteket már a hullámvasút tetején töltöttem. Nem aggódtam semmi miatt, Zsombi mozgolódott rendesen, hasam nődögélt... (na meg a súlyom is klasszul gyarapodott, de akkor nem érdekelt. Bezzeg most, amikor alig férek bele valamibe...)

Elemérrel megbeszéltük, hogy ha magától nem indul be a szülés, akkor a kiírás napján, tehát június 10-én megindítja, nem engedi, hogy túlhordjam. Hát persze, hogy nem indult meg. A méhszájam a 26. héthez képest nem változott, nem akartam nagyon nyílni. Így hát június 10-én bevonultunk szülni. A szülés legyen egy külön bejegyzés. 

Ez a 40 hét a maga aggodalmaival, és az utolsó hetek kényelmetlen alvásaival együtt is nagyon szép volt. Hiányzik a pocak...szerettem érezni a pöckös mozgolódását. Persze itt kint még jobban szeretem, csak aludna egy kicsit többet! :)

Kezdjük...

A blog címe Az élet Zsomival. Igen, mert az ő érkezése késztet arra, hogy írjak mindennapjainkról. De azért a családi életünk nem ekkor kezdődött. Másik gyermekem, Rubi, már 12 éves. Róla is fogok írni.
Reggel, mikor elhatároztam, hogy megnyitom ezt a blogot, sok dolog volt a fejemben, amiről írni tudnék. Most, hogy végre idejutottam a gép elé (mert a kis Zsé úgy döntött, hogy egész nap teljes egészemben szüksége van rám:) ), már nem is tudom, hogyan is kezdjem...
Na majd mindjárt felírom egy füzetbe a témákat, és akkor talán újra visszatérnek a gondolatok. De az már egy másik bejegyzés lesz...