8 hetes volt Zsombi, amikor hosszabb útra indultunk. Dévaványára Panni mamáékhoz. A szomszédnak mondtam izgatottan, hogy kíváncsi vagyok, hogy fogja bírni a fiatalember a hosszú utat. Jött a válasz: Ó, nyugodj meg, ahogy elindul a kocsi bealszik!
Háát, nem. :) Pajtikám nem bírja az autókázást. Olvastam Vida Ági egy cikkét, miszerint kétféle baba van: az autóutáló, és aki elalszik, amint elindul a kocsi. Zsomi az első kategóriába tartozik.
Ilyen "fiatalon" :) azért sírnak, mert nem érzik magukat biztonságban. Van benne valami. Zsomi is igencsak megfeszíti mindenét, amikor jár az autó.
Továbbolvasva a cikket, megtudtam, hogy néhány hónap alatt átkerülhetnek egyik kategóriából a másikba. Jól van, van remény!
Kevés klasszabb dolog van, mint úgy vezetni, hogy hátul üvölt a gyerek!
Olyan autót szerettünk volna venni nekem, melyben kikapcsolható elől a légzsák, hogy mellettem lehessen a gyerkőc. Bár a hirdetés szerint jelenlegi tűzpiroskám megfelelt ennek a kritériumnak, de bárhogy is kerestük ezt a funkciót, a mai napig nem találtuk meg. Biztos csak elírás volt a hirdetés szövegében...;-) Na szóval, ez máris egy hendikepp. Eleinte nem volt elég hogy sírt, még látni se láttam a fiatalembert. Ezt, mármint a nemlátását, kiküszöböltük azzal, hogy vettünk egy babatükröt. Hurrá, így már látom őt. Csak nehogy többször nézzek a visszapillantóba mint előre. :)
Ha apa vezet, akkor természetesen én ülök hátul, és előbb-utóbb megszánom Zsombinkat, és kiveszem. Abban a pillanatban abbamarad a fájdalmas sírás. Sőt, van, hogy két percen belül már durmol is. Igen, tudom...ez nem biztonságos.
Nem szívesen vezetek egyedül, pedig muszáj magunkat (leginkább Zsomit) trenírozni, hiszen elkezdődött az iskola. Rubit is muszáj hozni-vinni, még ha nem is minden nap.
Mondjuk úgy alakult, hogy pont az első napon én voltam soros a sulibavivésben (apa minden második csütörtökön korán jár dolgozni). Odafele nem volt felhőtlen a jókedv, de Rubi igyekezett mindent bevetni: cumi, víz, nóta-kacagás...
A sulinál kivettem, és sétáltunk egy kicsit, hogy tompítsam az utazás okozta sokkhatást, majd elindultunk. Rendületlenül énekeltem a Tentebabát a kis sírókámnak, és hamarosan éreztem: nyerésre állok. A sírás kezdett inkább nyöszörgéssé alakulni, melyet egyre nagyobb pislogások kísértek. Az út felénél elaludt!
Bizakodom...van remény!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése